„Tehát, amikor Öcsöb és Őse seregei a honfoglaló seregek részeként (a háromból egy a mai Győr felé, egy pedig a Balaton déli oldalán Baranya, Somogy felé hatolt előre)Peytu mezején is megpihent, 900 nyarát írjuk. A mai Dunántúlon ebben az időben bajor felségterületet találunk nagyrészt leigázott avarokkal, csekély szláv népességgel. A 950-es években Veszprém már fejedelmi szállás. Mi következik ebből? A fejedelmi szállásról keletre vezető utak Pét közelében húzódtak, a Balatontól ÉK-re vezető út pedig áthaladt a mezőn és valahol Palota környékén csatlakozott a Veszprém-Fejérvári útra. Hangsúlyozzuk ki a már Anonymus által is említett mezőt, mert a kalandozások után rákényszerült a magyarság a gazdálkodásra. És, mint jómódban, kényelemben élő nép, ezt először a természet adta területeken kezdte el, felesleges erdőirtás és kezdetleges „vízrendezés”(ld. mocsárlecsapolás) nélkül.”
Tavaly a történelmi minősítő főpróbájaként rendezett versenyen már vívtunk egy „csatát” Pétfürdőn. Az idei verseny alapvetően nagyon jól szervezett volt; kész csapatbeosztások, pontos versenykezdés, a mai átlaghoz képest barátságos nevezési díj befizetése után indultunk csatára. Maga a terület érdekes, hiszen nagyrészt egy gyönyörű ligetben van (ahonnan még nem takarították el az előző esti koncert közönségének bőséges mennyiségű hulladékát – de ez nem a rendezők sara), majd kikanyarodtunk a gyártelep mellé, ahol hatvanas évekbeli korhadt romkocsma mellett szépen és kevésbé szépen rendben tartott sportpályák tucatjait láthattuk. A kis mesterséges tavat is újra átlőttük, majd felkanyarodtunk az egykori strand elé, ahol volt három cél, köztük egy viszonylag nagy szintkülönbségű lefelé lövés. Ezután visszatérve a ligetbe fejeztük be a versenyt. Ami a célokat illeti: voltak 2 1/2D, valamint 3D állatok, dobókocka és emberalakot formázó célok; néhány ügyességi – vaddisznó kötélpályán, az első találat indította és még útközben újra el kellett találni; guruló hengerek; vastag kötél, műlóról hátrafelé lövés, távoli célterületre ejtett lövés.
Ami nem tetszett: volt két cél, ahol a biztonság nem volt megfelelő: a lefelé lövésénél (az egykori strand mellől) a lőállásból nem lehetett látni, ha valaki véletlenül belépett a lővonalba, ezt szalagozással ki lehetett volna küszöbölni; volt egy másik cél, ahol egy lépcsősor tetejéről fa előtt elhelyezett állatot kellett célba venni, úgy, hogy a gyalogút a cél mögött volt – mikor rám került a sor, akkor éppen egy fiatal pár andalgott a lővonalban… A másik, gond az volt, hogy talán nem ártott volna a beíróknak egy rövid oktatást tartani a beírólap vezetéséről és a beírás szabályairól. Egyik csapattársunk ragaszkodott az egyes lövések utáni vesszőhúzáshoz, ő szépen kihúzta a sajátját, mi pedig lelőttük a célt, amennyire tudtuk… Az íjászat olyan írott és íratlan szabályai, mely szerint nem érintjük meg a vesszőt a beírás befejezéséig, itt nem érvényesültek. Kár érte. Mindezeket nem piszkálódás gyanánt írom, hiszen hibáiból tanul az ember.
Ami viszont tetszett: nagyon változatos, jó pályát épített a rendező egyesület, bár a lőtávok barátságosak voltak, a verseny egyáltalán nem volt könnyű. Az ejtett lövést a rendkívül erős szél kicsit irreálissá tette, de ezt bekalkulálva is volt találat szép számmal! A verseny befejezése után néhány órával már megkaptuk e-mailben a végeredményt, ez minden elismerést megérdemel, különösen annak fényében, hogy van olyan verseny, amelynek három hete nincs elérhető eredménye… Úgy láttam szép okleveleket kaptak a bajnokok, az ebéd is finom finom volt. Ha sikerülne kiküszöbölni a verseny sallangjait: a szeméttengertől (amelyről – még egyszer mondom -, nem a rendező tehet!), a pályabiztonság anomáliáin át, a beírás szabálytalanságáig, Peytu mezejére érdemes lesz újra elmenni!
