Sorsunknak hívott történetünk olykor különös játékot űz velünk. Miért alakult így? S ha egyszer így alakult miért, s ha nem így alakult volna, akkor hogyan alakult volna? Ki tudja… ?
Ki tudja, miért vettünk először íjat a kezünkbe, ki tudja, miért éreztük úgy, ha már kézbe vettük, kifeszítettük, röptére engedtük az első vesszőt, a miénk marad; elindultunk messzi tájakra, erdőkbe, hegyekbe, síkságokra, várfalak mellé nyílvesszőket röptetni. Ki tudja, miért érintett annyira mélyen a Hunok mantrája, s miért gondoltuk, Ennyi, az hogy egy dal erejéig a regölés magától értetődő természetességgel simul a legkifinomultabb muzsikát játszó rockzenekar művészetébe? Ki tudja, miért vágytam régóta olyan elvonulásra, amely amúgy évek óta lehetőségként állt előttem?
Nevezzük nevén a dolgokat: Kőházy FankaDeli Feri régóta kínál lehetőséget Elvonulásra, mindazoknak, akik meghallják a hívó szót. Régóta szerettem volna úgy igazán elvonulni egy kicsit valamerre. Már ezen a nyáron is… de valami, egy utolsó energiakocka hiányzott… s lett íjásztábor, mert az íjászat volt az a hívószó, amely még kellett.
Eljött a hűvös péntek délután, amikor hitvesemmel Kerekegyháza felé vettük az irányt, megérkeztünk, újoncként azonnal egy összeszokott csapatban találtuk magunkat. Ez csak az első percekben volt érdekes, azután kimentünk, elkezdtünk lőni, este már együtt ültünk a többiekkel és közösen gondolkoztunk.
Másnap reggel megérkezett dr. Igaz Levente történész, akitől előadást hallottunk arról, hogy a magyar hadtörténetben – Szent Istvánt követő korszakokban – milyen szerepe volt az íjászatnak. Nagyívű utazást tettünk történelmünkben, számomra különösen érdekesek voltak azok az ikonográfiás ábrázolások, amelyek az íjászatot mutatták, akár templomi freskókon, akár érméken, kódexek illusztrációjaként. Igaz Levente rámutatott olyan finom részletekre, amelyek fölött átsiklottam volna! Ezt követően, lőttünk, lőttünk, lőttünk, Ludmány Péter türelemmel igazgatta technikánkat, felszerelésünket, közben besötétedett, s folytattuk a gondolatcserét.
A harmadik napon háziversenyt vívtunk egymással, nevezhetném akadályíjászatnak, elvégre furfangos feladatokat kellett végrehajtanunk. Kint voltunk az íjászpályán, lőttünk szalmabálák tetejéről, pallóról, mozgó függőhídról, közben… közben nagyszerűen éreztük magunkat!
Az eredményhirdetés már a tábor befejezését jelentette. Mi egy kilőtt nyílvesszőn érkeztünk Kerekegyházára, ennyi kellett ahhoz, hogy elvonuljunk végre, elvonulnánk télen, nyáron, akár íjásztábor, akár nem, mert szükség van arra, hogy összeüljünk, gondolatokat cseréljünk, béke költözzék szívünkbe és hogy jó emberré váljunk.
S jó emberek között ez sokkal könnyebb.
