Elmenni a foktői íjászversenyre az éves rutin része. Ebben a „megkoronázott” évben szerencse, hogy az őszi verseny megrendezhető volt.
Annyiszor írtam már a foktői versenyekről, hogy óhatatlanul ismételnem kell magam. Az Éjsólyom Egyesület egyszer feltette nagyon magasra a lécet, azóta töretlenül ott tartja. Nem volt ez másképp tegnap sem!
Talán az égiek is jókedvre derülnek, ha meglátják a Fekete Horgony körül gyülekező íjászokat, hiszen csípősen hűvös, ám verőfényes időjárással kedveskedtek nekünk. Schmidt Tibivel és unokájával, Hunorral, valamint egy nagyon rokonszenves makói családdal vágtunk neki, hogy leküzdjük a 24 db 3D célt, 1+1 lövéssel, hagyományos pontozással. A pálya most is nagyon technikás volt, korrekt lőtávolságokkal. Saját teljesítményemet illetően ambivalens érzéseim vannak, mert 21 célnál első lövésem talált, mindössze egy dupla tököt lőttem, de nagyon sok volt az ötpontos találatom, így ez megint csak a negyedik helyhez volt elegendő.
Szépen haladtunk, már kettőkor visszaértünk. A szokásos koncertet hallhattuk, ehettünk kürtős kalácsot, válogathattunk kézművesek portékáiból. Hazafelé pedig Dunapatajon megálltunk egy pofás pacalra, mennyei volt!
Külön írásban fogom lezárni az idei íjászszezont, talán azért is lesz jó, mert most csordultig teli vagyok keserűséggel. Nagyon nehéz időszakot élek, élünk valamennyien, persze elsősorban a vírus, de minden más azt jelzi, hogy nagyon rossz irányba fordul velünk a világ. Számomra az íjászat, a versenyek, a sporttársak sokkal többet jelentenek, mint azt valaha gondoltam volna. Tegnap Foktőn befejeződött a szezon, nincsenek kilátásban újabb versenyek, találkozások. Szerencsésebb lelkialkatú ember már a kikeletre, a tavaszra összpontosítana, magam most csak annyit látok, hogy Foktőn valami véget ért. Remélem nem végérvényesen…
