Október 20-át írtuk, összeszoruló szívvel álltunk a bodajki temetőben, hogy végső búcsút vegyünk Tibitől, aki nagyszerű ember, családapa, férj, nagyapa és íjász volt. Október hatodikán hunyt el, legyőzte a kór. Fájó űr maradt utána.
Megadatott számomra, hogy rengeteg versenyre elvihettem. Utoljára 2020. november 8-án, Foktőn voltunk együtt. A verseny után ezt írtam: „Tegnap Foktőn befejeződött a szezon, nincsenek kilátásban újabb versenyek, találkozások. Szerencsésebb lelkialkatú ember már a kikeletre, a tavaszra összpontosítana, magam most csak annyit látok, hogy Foktőn valami véget ért. Remélem nem végérvényesen…” Nem tudom mi vezette a tollamat, amikor ezeket leírtam, nem Tibire, hanem saját nyomorúságos életemre gondoltam akkor…
Utána alig telt el néhány hét, jött a hír, Tibit alattomos kór támadta meg, küzdött magáért és mindenki küzdött érte, de a halál – mint már annyiszor – erősebb volt nála. Hiszem, hogy ő sem múlt el, átkerült egy másik világba, ahol találkozunk majd. Csak az hal meg igazán, akit elfelejtenek, s Tibit soha nem fogjuk elfelejteni.
Azon ritka emberek közé tartozott, akit mindenki szeretett. Utazásaink közben rengeteget beszélgettünk, tájékozott volt a világ dolgai felől, szilárd világnézete alapján formált véleményt, s szinte mindig igaza volt! Vidám, jókedvű, kifogyhatatlan volt a történetekből, anekdotákból. Rengeteg emlék fűz hozzá. Rituálisak voltak foktői utazásaink, odafelé Hartán kolbász, Foktőn lángos, verseny, majd pacalozás Dunapatajon. Talán nem véletlen, hogy utoljára Foktőn voltunk együtt.
Jól emlékszem arra a szekszárdi versenyre is, amikor eljöttünk, Tibi az ablakot lehúzva integetett, legszívesebben az összes íjászt keblére ölelte volna, úgy indultunk haza. Szintén Szekszárdon történt, hogy beütött a mennykő az alaptábor mellé, lefújták a versenyt, mi mentünk bort vásárolni pincészetekhez. Voltunk Szentgotthárdon, Écsen, Sopronban, Üllőn, Nagykanizsán és számtalan helyen együtt. Tibi longbow-val nagyon pontosan és precízen lőtt, rengeteg versenyt nyert. Ide kattintva megtalálhatjátok azokat a naplóbejegyzéseket, amelyekben szerepel, fényképek is vannak szép számmal róla.
Sokszor jártam nála Bodajkon. Házuk mellé felépített egy kisebb faházat, ott őrizte íjászrelikviáit. Imádta a muzsikát, vinyl és CD lemezekből nagy gyűjteménye volt, sokféle zenét hallgatott. Köztudott volt, hogy Tibi pálinkákat alkotott. Nem párolt, főzött, hanem alkotott. A nedűknek lelkük volt, bennük volt az a sziszifuszi munka, amely az erdőben termett növények begyűjtéséhez kellett. Mestere volt ennek, s a fehérvárcsurgói versenyeken, jó szívvel kínálta íjásztársait. Sokat gombásztak, felcseperedő unokáit is bevonta a gyűjtésbe.
Mikor végső búcsút vettünk tőle a „… ha volna két életem…” szólt. Tibi első élete fájdalmasan korán, hatvanévesen ért véget. Az a másik élet azonban örök, s boldog pillanat lesz majd a viszontlátás! Tibi mindenkinek úgy köszönt: „Szittya!” Mi is búcsúzunk, nyugodj békében, soha nem felejtünk el!
Szittya!
