Mintha tegnap lett volna, hogy tavasszal elkezdődött az ötfordulós versenysorozat, s lám, máris befejeződött… Egyedül a szentgáli megmérettetésen nem álltam rajthoz, igaz valamennyi fordulóban egyedüliként indultam kategóriámban.
Ezúttal Benedek fiam is eljött, elmaradhatatlan útitársam, Schmidt Tibi is velünk tartott. Ismertem a helyszínt, néhány esztendeje itt volt a DTK első fordulója.
Igazi nyárutó fogadott, verőfényes napsütés, kellemesen meleg idő. Gyors nevezés, belövés, pontos versenykezdés. Mivel csak ketten lettünk volna egy csoportban, volt két női versenyző szintén kétfős csoportba beosztva, magától adódott, hogy négyen alkossunk egy csapatot, ráadásul valamennyien ugyanattól a karótól lőttünk. Sajnos már a verseny legelején eltörött az egyik sporttársunk íja, mivel magam szinte napra pontosan hat hete jártam ugyanígy, tudtam, hogy mennyire rossz érzés, pedig én tartalék íjammal befejeztem azt a versenyt.
A pálya nagyon jó, technikás volt, bőségesen akadtak komoly felfelé és lefelé lövések. Torlódás egyáltalán nem volt, így nagyjából négy óra alatt végigmentünk, arra is maradt idő, hogy gyönyörködjünk a tájban, mellettünk várrom, alattunk dombok ölelte kisközség, felettük Somlóhegy csúcsa kéklett; távolban pedig alighanem Pannonhalmát láttuk.
Visszaérkezés után ízletes gulyáslevest kanalazhattunk némi vadhússal, az eredményhirdetésre sem kellett túl sokat várnunk, de addig is kifejezetten jó hangulatban, baráti beszélgetésekkel rohantak el a percek. Azzal búcsúztunk, jövőre is lesz DTK, mi mást mondhatnék – legyen így, amíg bírunk, lövünk…