Szentgotthárd a távolság miatt kívül esik azon a körön, amely lefedi az általam látogatott helyszíneket, azonban annyi jót hallottam a versenyről, hogy még utastárs nélkül is belevágtam az oda-vissza közel 400 km-es vezetésbe.
Közhely, hogy az Őrség Magyarország egyik gyöngyszeme, nem mondom, hogy teljesen ismeretlen előttem, de a Hársas-tó és környezete minden tekintetben felülmúlta várakozásomat. Gyönyörű vidék, nagy vízfelszín, rendezett, tiszta, körülötte meseszép erdő. Kicsit Orfűre, vagy a székelyföldi Szent Anna tóra emlékeztetett a háborítatlan környezet. A levegő is kristálytiszta volt, élvezettel szívtam teli a tüdőmet. Sajnos kicsit késve érkeztem, így belövésre nem jutott idő. Csapatokba szabadon lehetett feliratkozni, egy ismerős társaságot választottam, négyen voltunk tradisok, egy vadászreflexes sporttárssal kiegészülve. A szervezők azt kérték, hogy a csapatlétszámok ne haladják meg a hat főt.
A verseny klasszikus 3D volt, 40 célt kellett leküzdenünk, a megszokottól eltérő pontozással. 20-18-16 pontot ért, ha elsőre sikerült a célt eltalálni, a második és harmadik lövésnél ugyanígy kettesével csökkent, magyarul: ha valaki második lövésre testet talált az elérhető pontok felét kapta, ugyanúgy, mint a 10-8-5 rendszerben ez első lövésnél sikeres testtalálat esetén; maradva a hagyományos rendszernél, ott a testet ért javítólövés már csak egytizedet ér. Félreértés ne essék: eszem ágában sincs bírálni a szentgotthárdi pontozást, jó volt ez így, csakhogy… lőttem durván 62 százalékot, átkonvertáltam pontjaimat a 10-8-5-ös rendszerre, még a 40 százalék sem lett meg, ami siralmas eredmény! Itt mindenkinek ez volt a feladat, az első lövéssel szerzett találat kincset ért!
Mi a 32-es célnál kezdtünk, a nyolcas célig semmi gond nem volt, itt azonban bő húsz percet vártunk, akkora torlódás alakult ki. Számomra érthetetlen ennek az oka, nem volt semmi gond a vesszőhúzással, nem kellett szakadékba lemásznunk értük… igaz volt egy nyolc fős csoport előttünk – nem tudom miért nem lehet valakiben annyi fegyelmezettség, ha a rendezők hat főben maximálják a létszámot, mégsem tartják be, kiszúrva ezzel az utánuk jövőkkel… – másrészt az egész versenyen nem láttam csigás, vagy olimpiai íjászt, ők a pálya másik részén járhattak, tehát azt sem lehet mondani, hogy az ő lassabban leadott lövéseik tartottak fel. Kicsit olyan volt az egész, mint a városi csúcsforgalom, időnként meglódultunk, majd álltunk a dugóban 🙂 . Így indulástól érkezésig pontosan 7 órát voltunk kint a pályán, amely egyébként roppant nehéz és rendkívül technikás volt! Fatörzsek közötti átlövések, horpadások, szintkülönbségek, sötétből világosba, világosból sötétbe lövések… szóval nyalhatták az ínyencek a szájuk szélét, ez nem „buliverseny”, hanem vérbeli 3D volt.
Volt egyszer egy verseny, amelyről (egyébként minden bántó szándék nélkül) írtam negatív kritikát, jó nagy baj lett belőle, ezért szeretném előre leszögezni, hogy senkit nem akarok bántani, inkább a tanulság miatt teszem szóvá, hogy az egyik cél kihelyezése rendkívül szerencsétlen módon történt.
Élő fa elé került állat volt; lehet, a jel rajta azt mutatja, kivágásra ítéltetett, látható, hogy mennyi sérülést okoztak a célt tévesztett vesszők. Azért vérzik a szívem, mert bennünket, íjászokat minden versenyen az erdők látnak vendégül, arra kell törekednünk, hogy úgy, abban az állapotban hagyjuk ott, ahogyan beléptünk oda. Ne cigarettacsikkek, eldobott hulladék és sérült növények maradjanak utánunk… A lövéseket ez a fa túléli, sebei be fognak gyógyulni, ha pedig láncfűrész a sorsa, éljen tovább egy asztalos, vagy ács kezének munkája nyomán… Egyszer majd a többi fával mesél az erdő…
Lépjünk túl ezen, hiszen egy apró hiba semmit nem von le a rendkívül magas színvonalú versenyrendezésen, jó lebonyolításon. Az, hogy teljesítményem miatt mekkora keserűséggel jöttem el, magánügy. Úton hazafelé, rövid pihenő vigasztalt Somlón, s tett pontot a nap végére.
