A foktői versenyek is a „kihagyhatatlan” kategóriába sorolhatók. Bár ezúttal mint Télköszöntőt hirdették meg, az időjárás inkább tavaszt idézett.
Foktőn vannak hagyományok: érkezéskor lángos, amely idén felülmúlta a sok évi átlagot; finom kaja, ezúttal a gulyáslevesben több volt a hús, mint a lé; rövid koncert az eredményhirdetésig, amely előtt a Himnusz épp annyira magától értetődő, mint Szekszárdon. Jó a társaság, népes a mezőny, ám a legfontosabb: remek a pálya!
Ezen a versenyen sem volt másként, bár nem voltak komoly szintkülönbségű lövések, a karók emberes távolságra voltak leverve, mindenféle változatosságot is megtapasztalhattunk. Nagyon csodálkoztam, hogy a Foktő-patak medrében nem volt víz, így egy rókát kellett a gátról célba vennünk. Ötfős tradis csapatunkkal szépen haladtunk, nem volt torlódás sehol.
Nekem csapnivalóan ment, az első három lövésem célt tévesztett, ráadásul az egyik vesszőm ripityára tört. Utána valamennyire elkaptam a fonalat, de éreztem, hogy nem érzem a távokat, sok oldáshibám volt. Három hét telt el a szekszárdi verseny óta, csak egyszer volt alkalmam gyakorolni. Ennyit jelent, ha az ember nincs edzésben! Ennek ellenére nem bántam meg az utazást, Foktőn mint mindig, ezúttal is jól éreztem magam.
