„Hogy kerül a csizma az asztalra?” – vagyis, miért neveztünk tőlünk majd’ 300 km-re rendezett versenyre -, gondolom többekben felmerülhet a jogos kérdés. Nos Bükkszentkereszthez rendkívül kellemes emlékek fűznek bennünket, úgy gondoltuk, a hétvégét egy nappal megtoldva, felkeressük Miskolcapolcát, ahol korábban még soha nem jártunk. Ha esetleg valakit érdekelnek az ott tapasztaltak, elolvashatja A mi Pilvaxunkban.
Bükkszentkereszt varázslatos hely, hegyek ölelő koszorújában található Ifjúsági táborban volt a nevezés és a belövőpálya. A bemelegítés irányított volt, mindenki megtalálhatta a kedvére való távolságot. A versenykezdés kicsit csúszott. Mi négy vadászreflexszel lövő sporttárssal kerültünk egy csoportba. 20 3D célt kellett leküzdenünk, 2 egyenértékű lövéssel 10-8-5-M pontozással. Mi a 8-as célnál kezdtünk, talán ez volt az alaptábortól számítva a pálya legmagasabb pontja, sokat kutyagoltunk hosszú, meredek emelkedőn, mire elértük, a végén megismételtük mindezt a 7-es célig 🙂 .
A pálya kifejezetten nehéz és technikás volt, annak ellenére, hogy nagy szintkülönbségű fel- és lefelé lövések nem voltak. Jól látható zónájú, jó céltárgyakra lőhettünk. Bár az erdőben nem volt kibírhatatlan hőség, a szervezők figyelmességét dicséri, hogy több ponton ásványvizet helyeztek el. Hosszú kört tettünk meg az erdőben, jól eloszlott a 120 versenyző, ám 3-4 célnál vesszőkeresés miatt volt torlódás. Ha jól emlékszem, 10:45-kor volt az első lövés, mi 15:30 körül értünk vissza, az utolsók között. Ha hinni lehet a GPS-szel mért adatoknak, 12,8 km-t gyalogoltunk.
Ebédre gulyáslevest kaptunk. Mivel szóban és írásban – az eredmények elektronikus levélben történő küldése során – kérte a versenyzőket a Miskolci Íjászegylet vezetője, hogy írjuk meg észrevételeinket, megpróbálom építő jelleggel összefoglalni a tapasztaltakat. A pozitívumokról már esett szó, jöjjön az, ami nem tetszett. A pályával kapcsolatban két kritikát lehet megfogalmazni: egyrészt nem értem, hogy az egyes célt miért kellett két kupac rettenetesen bűzlő zacskós fekália mellé felállítani; másrészt a vesszőfogó paravánok elhelyezése nem tűnt ésszerűnek, volt ahol szükségtelennek éreztük, máshol hiányzott – ez nemcsak az én véleményem, hanem csapattársaim is többször említették.
Ami ennél sokkal nagyobb probléma volt, az az eredmények összesítésének az ideje és minősége. A beérkezéstől számítva két és fél órát (!) vártunk az eredményhirdetésre. Ebből eredt, hogy rengetegen – dobogós helyezettek is – távoztak! Az Alisca-kupán dupla ekkora versenyzői létszám mellett, kb, harmad ennyi idő alatt megvolt a végeredmény, hiba nélkül. Idén ez volt a 11. versenyem, ebből 9 db 3D volt. A következőben látom a problémát, amely miatt irreálisan hosszú ideig és hibákkal történt a végeredmény megállapítása. Egyrészt a beírólapok rosszak voltak. A versenyek többségén minden nevező lövéseit külön lapokon vezetik, itt egy lapon három ember szerepelt, különböző nemű, életkorú, kategóriájú. Ha érvényesül az egy versenyző, egy beírólap elv, a végén sokkal egyszerűbb az azonos kategóriájú, nemű, korcsoportú versenyzőkét csoportosítani – egy kupacba rakni. A másik hiba az volt, hogy a beíró írta számmal a pontokat, a jó beírólapon vízszintesen vannak a célok sorszámai, függőlegesen pedig 10-8-5 -, 1+1 lövéses versenyeken 11-10-8-5-4-2-1-M, a beíró X-et húz a számra, a végén függőlegesen pillanatok alatt összeadható, hány tízest, ötöst, mellét stb. lőtt, innen már csak egy szorzás és összeadás kell az összpontszám megállapításához. Ezerszer gyorsabb, mint 120 versenyző pontszámát egyesével összeadni, majd Excel táblába beírni (ez is egy rontási lehetőség – elütés). Természetesen, ha valaki nemcsak alapfokon ismeri az Excelt, lehet olyan algoritmust készíteni, amely a 11-M lövéseket összesítve beírva azonnal kiadja a végeredményt, és sorba állítja az azonos kategóriába tartozó nevezőket.
A nem praktikus beírólapok és pontszámösszesítés számológéppel emésztették fel az időt, ez nemcsak azért baj, mert sokan befejezetlenül hagyják ott a versenyt (amely ez eredményhirdetéssel ér véget), hanem azért is, mert nagy a tévesztés lehetősége, borzasztó kellemetlen mind versenyzőnek, mind rendezőnek, hogy díjkiosztáskor derül ki, hogy rossz a sorrend, az aranyérmet vissza kell adni; a korábban bronzérmesnek szólított íjász pedig elkullog a dobogó közeléből – mint az történt a felnőtt PB-HB esetében. Ez azért sokakban keserű szájízt hagy, még akkor is, ha a rendezők többszörösen elnézést kértek, még az eredmények küldése során is.
Hitvesem megnyerte a női tradicionális kategóriát, nekem is sikerült a teljes PB-HB felnőtt mezőnyben a második legmagasabb pontszámot lőnöm, de a veteránok között ez most csak az ezüstéremhez volt elég. Alighanem mi ketten voltunk egyedül Dunántúlról érkezett versenyzők, talán nem vallottunk szégyent, jó volt egy másik íjászrégióból számunkra ismeretlen sporttársakat megismerni!
Ha sikerülne az említett hibákat kiküszöbölni, ésszerűsíteni és felgyorsítani a pontösszesítést, akkor a következő bükkszentkereszti verseny hiba nélküli lehetne. Befejezésül még annyit: idén mindössze egy versenyen voltam, ahol nem írtak oklevelet, talán nem létkérdés, de a versenyek többségén bevett gyakorlat. Ellenben a népesebb kategóriák győztesei nagyon szép, homokfúvott üveglapot kaptak ajándékba, valamennyi gyermekkorú íjász jutalma egy tábla csoki volt!
Következik szombaton Szőcsénypusztán a Dunántúli Terepíjász Kupa harmadik fordulója, másnap – ha marad erőm – 3D Lajoskomáromban. A dolgok jelenlegi állása szerint viszont Szekszárdra nem tudok menni.
