Újra Szekszárdon!

Tavaly is ott voltam, de elmosta az eső azt a versenyt… Szombatra virradó éjszaka nálunk is zuhogott, de rám nem jellemző derűlátással a szekszárdi Sötétvölgy felé vettem az irányt. Milyen jó, hogy ott voltam!

Sokan gyülekeztünk, bár a rendezők nem ígértek nehéz pályát, izgalommal indultunk a terepre. (Azért kíváncsi lennék, hogy milyen egy “nehéz” pálya Szekszárdon 😉 ?!?) Én a 7-es célról indultam, jó 15-20 perces hegymenet végén értünk oda; a csoportomban csigás, botíjas és vadászreflexes sporttársak is voltak. 10:30-kor kezdődött a móka, mi kicsiny tapsifülesekre kezdtük a vadászatot.

Már felfelé kaptatva is érezhető volt, nem lesz könnyű dolgunk, ugyanis az éjszakai özönvíz annyira feláztatta a talajt, hogy piszkosul csúszott, számomra a talpon maradás sokszor nagyobb akadálynak tűnt, mint a hegymenet. Ezek mellett a céltárgyak alig zavartak… pedig régen lőttem ennyire nehéz pályán. Volt itt minden: kis állat, nagy állat, felfelé, lefelé, horpadás, vízmosás, dombocska, gallyacska 🙂 ; néhol cuppogott a lőállás, s a vesszőhúzás is akrobatikus képességeket igényelt. Mindössze a tavaszi erdő fény-árnyék játéka maradt ki, mert jóformán mindvégig borongós, hűvös, szürke időnk volt.

Mentünk felfelé, lefelé, én azt éreztem, hogy egyre fáradtabb vagyok. A huszonnyolcadik cél teljesítése után, már csak a beírólapok pontszámainak összesítésére volt szükség, ahol mindkét cédulán megvalósítottuk a 2×10=10 matematikai lehetetlenséget, így 128 ponttal végeztem, ez azonban a valóságban 138 pont volt, közel ötven százalék lett! Szerencsére a versenyirodán nem hagyatkoztak a matektudásunkra, így sikerült bronzérmet szereznem. Azt tekintetbe véve, hogy a paksi versenyen a terepviszonyok lényegesen könnyebbek voltak, örülök, hogy sikerült öt ponttal többet szereznem! Ennyire talán a 40 célos Íjászmaratonon fáradtam el, ahol az eplényi sípálya tetején kezdtem, pedig azóta eltelt vagy másfél évtized, rám jött vagy 20 kiló…).

Ideje van, hogy elnézést kérjek a rendezőktől és a sporttársaktól, hogy nem vártam meg az eredményhirdetést, de az alaptábortól elég messzire parkoltam, elmentem lepakolni a holmimat, de annyira elhagyott az erőm, hogy képtelen voltam visszamenni. Nagyon sajnálom, egy üveg vízzel felszerelkezve tettem meg a másfél órás utat hazáig.

Ennek kapcsán még valami, ez már nem Szekszárd, nem Alisca. Április végére már közel annyi versenyen voltam, mint tavaly egész évben. Túl egy április elejei szemműtéten, túl az 59+ évemen és az +50 kg súlyfeleslegemen igazából már régen alulról kellene szagolnom az ibolyát (a lila virágot, nem a nőt), vagy az elfekvőben, az oxigénsátorban érezni a mennyei boldogságot, ha a nővérke végre méltóztatik elvinni a bűzlő ágytálat… az hogy ez nem így van az a szerencsémnek, az íjászatnak és a kettlebellnek köszönhető. Persze jól tudom, így sincs már sok versenyem hátra, de most annyi a feladat, hogy felkészüljek Foktőre…


Könyvjelzőkhöz Közvetlen link.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..