Most valami nagyon magasztosat, lelkesítőt kellene írnom, hogy négy hónap önként vállalt versenyszünet után mennyire jó volt újra… ehelyett inkább az ég felé kéne egy hegyeset köpni és jól aláállni… Mert való igaz, nem a veteránok közé neveztem, így ez a bronzérem nagyjából annyit ér, mint a kiterített hullának, ha valaki lehugyozza a ravatalát… Szolgáljon mentségemre: tavaly úgy lőttem végig a Dunántúli Terepíjász Kupát, hogy az összes versenyen (!) egyedül indultam a kategóriámban – mondhatom gyönyörűen csillogó érmekkel lettem gazdagabb… de a tavalyi évadnyitón is csak ketten voltunk. Amikor neveztem, mindössze egy sporttárs volt a veteránok közé beírva, na ezért választottam a felnőtt kategóriát. Utána már tekintélyes számú veterán sporttárs jelentkezett. Az pedig már csak az én legbelsőbb utam, hogy nem a többi versenyzőt kell legyőznöm, hanem magamat, hogy 12 év után újra és újra felajzzam az íjamat és elinduljak 100-200 kilométereket, leginkább egyedül, amikor már vezetni is legalább annyira gyűlölök, mint annyi mindent ebben a rohadt életben…
Illendő lett volna ezzel kezdenem: megszámolni sem tudom hány versenyen voltam eddig ezen a paksi helyszínen, de ha nem tévedek, akkor ez volt az első terepíjász, korábban mindig 3D-én neveztem. A pálya, a rendezés, a lebonyolítás a paksiaktól megszokott magas színvonalú volt, bár jelentős szintkülönbségű lövések nem voltak, így is kellően próbára tett minden íjászt. Gondolom, jó felmérés volt az idei terepíjász OB előtt, hogy milyen legyen majd a pálya. Gratulálok a rendezőknek és valamennyi íjásznak!
