Nincs messze az az idő, amikor sem fizikailag, sem anyagilag nem engedhetem majd meg magamnak, hogy minden hétvégéből egy napot az íjászpályán töltsek, ám ha évente kétszer elengednének az ápolók, egyszer biztosan Foktőre mennék 🙂 !
Ha nem lennék született derülátó, tegnap el sem indultunk volna, mert Fehérváron iszonyatosan zuhogott az eső. A meteorológiai oldalak szerint, kb. a Zalaegerszeg-Miskolc vonal mögött húzódott a csapadékzóna, láss csodát, Solt környékén alábbhagyott az eső, Dunapatajnál száraz volt az aszfalt, s a napocska is ki-kisütött!
Rövidesen kiderült, hogy előrehozták a versenykezdést, hiszen az eső erősen várható volt, az események a rendezőket igazolták.
Nem tudom összeszámolni, hogy hanyadszor voltunk Foktőn, de mindent ugyanúgy találtunk, amiért visszajárunk. Baráti hangulatot, nagyszerű, technikás, kihívást jelentő pályát, gördülékeny lebonyolítást. Bár az Alföldön voltunk, minden horpadás, vízmosás, lomb, irtás, patak nehezítette az íjászok dolgát, s ha nem is lehettek akkora szintkülönbségű lövések, mint Szekszárdon, ahol lehetett, lőhettünk lefelé is szépszámmal.
Hitvesemmel az Alisca Egyesület veterán tradis versenyzőivel alkottunk ötfős csapatot, nagyon jó hangulatban haladtunk célról célra. Sajnos az utolsó három állatnál nagy dörgések közepette eleredt az eső, ám mire igazán ömleni kezdett, mi már a Fekete Horgony kocsma fedett teraszán kanalaztuk a paprikás krumplit.
Az eredményhirdetésre sem vártunk túl sokat, addigra az eső is elállt. Hitvesem a női mezőnyben második legjobb pontszámot lőtte, én pedig negyedik lettem a veterán pusztai-nomád férfi íjászok között. Próbaképpen elvittem egy másik íjat, nem nagyon éreztem a távolságokat, jóval kevesebb pontot lőttem mint Szekszárdon, pedig a pálya fizikailag sokkal kevésbé volt megterhelő. Persze soha nem kell a felszerelést okolni, a hibákat nem abban kell keresni…
Lehet, most hosszabb versenyszünet következik, meglátjuk…
